2010. június 20. - Part 2.

Sziasztok!

Bevallom, fogalmam sincs arról, hányan pipáltatok. Mindegy. Ha valaki gondolja, dobjon egy kommentet.
Köszönöm az előzőt Rosellának, válaszoltam is neki :)

2010. június 20.

A csodálatosan kényelmes és napsütötte szobából jelenetkezem, ahonnan egy ajtó nyílik egy erkélyre, ahonnan lépcső vezet le a medencéig. Nem szép az élet?

Ehhez kapcsolódóan csak egy kérdés: mi a fenének a medence, ha a part is ilyen közel van? Mindegy, kit izgat… Ezt a kis női szeszélyt „elnézem” Lisnek. Állítólag sokat zargatják a paparazzik.

Valószínűleg igaza lehet, mert a reptéren, mikor telefonon beszéltem vele, annyit mondott, hogy majd a kocsiban találkozunk. Nem értettem miért, végül a testőre, Cliff adta meg a választ. Cliff egy két méter magas, két méter széles – na jó, ennyire nem durva… - fickó, és ő vigyázza a nővérem minden egyes lépését. (Azért király lehet, ha valakinek saját testőre van…)

A vele való első találkozásom így zajlott: A reptéren álltam, gondolkozva, hogy az előbb említett mondatot mégis hogyan képzelte el a nővérem. Ekkor valaki megérintette a vállamat, mire majdnem felugrottam. Hatalmas fickó, fekete öltönyben, napszemüveggel – és vagy mutáns, vagy fegyvere van. Csak néztem rá, gondoltam, na, jött értem a CIA…

- Te vagy Jensen T. Robertson?

- Igen – mondtam még mindig leesett állal. Hogy lehet valaki ekkora?

- A nővéred már vár. – Aha. Szóval így képzelte.

Csendben mentünk a kocsihoz, egészen addig, míg újra hozzám nem szólt.

Oda is értünk az autóhoz, ami a reptér mellett parkolt. Egy hatalmas fekete kocsi volt, sötétített ablakokkal. Lis nem hazudtolta meg magát, ahogy meglátott, rögtön kipattant belőle és a nyakamba vetette magát. Cliff rögtön át is vette tőlem a csomagomat, hogy elkaphassam Lisát. Jobbról-balról elkezdett puszilgatni, mire nevetve eltoltam.

Elkezdte mondani, hogy milyen a lakás. Mint később kiderült, még jobb, mint amilyennek leírta. Az emeleten van három hatalmas fürdő és öt szoba. Lent – mivel az a rész nagyobb – van két szoba, egy hatalmas konyha, egy fürdő és egy baromi nagy nappali, aminek nagyon fura elrendezése van, úgyhogy akár három különálló kicsi nappalinak is nevezhetném. Itt van egy hatalmas házimozi rendszer - amiről meg is jegyeztem, hogy a kedves egoista nővérem itt gyönyörködik magában -, egy nagy kihúzható kanapé, mindenféle fotelek, díszpárnák, meg minden más, amiről azt se tudom micsoda. Lis megmutatta, hogy szokták átrendezni, mikor buli van.

Megbeszéltük, hogy holnap városnézős napot tartunk. Ma már egyrészt nem lett volna rá időnk, másrészt Lis úgy gondolta, kifárasztott engem az út, meg minden. Na ja… Kár, hogy ez nem igaz. Szinte végig aludtam, akkor miben fáradtam volna el? Még azt sem mondhatom, hogy az időzónák miatt, mert csak pár óra. Mindegy, ez szerintem hülyeség.

A délután további részében csak beszélgettünk mindenféléről. Arról, hogy mi minden történt velünk, mióta nem találkoztunk, ki mennyit változott, satöbbi… Vagy ezerszer elmondta, hogy baromi jól nézek ki. Nem értem miért, de legyen az ő baja, hogy hülyeségeket beszél.

- Mit szeretnél este csinálni? – kérdezte, miután összedobott egy szigorúan alkoholmentes koktélt, azzal az indokkal, hogy még kiskorú vagyok. (Figyelmeztettem, hogy igazság szerint ő is az, ekkor inkább témát váltott.)

- Fogalmam sincs – válaszoltam. – Te, ennek rózsaszín íze van – kortyoltam bele az italba.

- Nem véletlenül hívják pink-koktélnak.

- Ja, én azt hittem, hogy Pink, mint az énekesnő…

- Hülye. Na, mit szeretnél csinálni?

- Mondtam, fogalmam sincs.

- Film?

- Jöhet – egyeztem bele. – Mid van?

- Gyere! – rántott fel a székről, és egy szobába vezetett, ami az övéből nyílik.

- Azta… - néztem körbe leesett állal. – Ez mind a tiéd?

- Nem, úgy loptam… Persze, hogy az enyém!

Egy kisebb szoba tele volt tömve DVD-kkel, több polcon kategóriák és megjelenési dátum szerint elrendezve. Lisa se unatkozhatott…

Még mindig csak döbbenten álltam abban a szobában – egész eddig el sem tudtam képzelni, hogy van olyan ember, aki ennek külön helyiséget szentel -, mikor a nővérem végre megszólított.

Elolvastam a leírást, nem tűnt rossznak. Olyan jó kis vasárnap esti filmnek megteszi. Lisszel általában egyezik az ízlésünk, filmekben és zenékben egyaránt.

Mind a ketten eszeveszett rohanásba kezdtünk – illetve csak én, ő inkább csak pakolt. Olyan volt, mint régen. Mikor büntetlenül hülyülhettünk, akár napestig is – akármivel. Ekkor éreztem úgy, hogy vissza akarom kapni az ötéves kori önmagamat.

Öt perc múlva valóban lent voltunk mind a ketten a medencénél. Igazság szerint én előbb is, pedig ez az ő háza. Nem leszek bunkó, betudom annak, hogy ő lány, a fürdőruhája meg két részből áll. De innentől nincs kíméletesség!

Végig nagyon szoros volt a verseny, szinte teljesen egyszerre értünk a medence másik partjához, azaz a célhoz.

Még egy ideig beszélgettünk a medence szélén ülve, mikor valaki berohant az udvarra. Annyira szép jelenet volt… látni kellett volna! A srác rohan, Lis testőre utána.

Azt a kis részt, ami még hátravolt a délutánból, szintén átbeszélgettük. Lis kijelentette, hogy előkészül a filmnézésre, úgyhogy én gyorsan felslisszoltam és leírtam ezt. (Nem túl olvasható, de kit érdekel?) Most viszont már szólt, hogy menjek le. Szerintem a kukoricát is elégette… Na, mindegy.

2010. június 20. - Part 1.

Sziasztok :)

Megérkezett a feljavított sztori második fejezete - az elsőt békén hagytam.
Egy hármas kommenthatárt beiktatnék. Vagy egy ötös "olvastam"-pipát. Esetleg mind a kettőt vagy a kettőt összegezve. Azért remélem, tetszeni fog :)

Puszi,
Eff

Szerk.: nálatok se mutatja a kipipálgatós cuccot? :O

2010. június 20.

Mivel a repülőn ülök, és épp halálra unom magam, úgy gondoltam, leírom, mi történt velem reggel. Nem túl érdekfeszítő, de ez van, ezt kell szeretni.

Reggel, mikor felkeltem, úgy voltam, hogy nem akarok elmenni. Aztán rájöttem, hogy egy fenét nem akarok, csak egy hülye kisfiú vagyok, aki fél az ismeretlentől. Majd arra is rájöttem, hogy ez egy az egyben marhaság.
Mármint félni attól, ami ott vár rám. Ha úgy megyek, hogy rettegek, akkor nem is fog jól telni az idő – mellesleg még gáz is leszek. Így, elvileg a gondolkodásmódom változását megünnepelvén belefúrtam a fejem a párnába és aludtam még fél órát.
Mint később kiderült, egyáltalán nem volt jó ötlet. Mikor felébredtem, alig két és fél órám volt a gép indulásáig, amiből felet rögtön levonhattam azzal, hogy anya búcsúzkodik és megkérdezi, megvan-e mindenem. Néha „olyan jó”, hogy ilyen gondoskodó szüleim vannak, de tényleg… Az a jó, hogy ezt – mármint a cuccaim ellenőrzését - megcsinálhatta a jelenlétem nélkül.
Mármint… Nem teljesen. Tizenhét vagyok, és ha már egyszer össze akarja túrni a cuccaimat, akkor azért néhány dolgot el kell rejteni. Van néhány, ami érdekes beszélgetéseket eredményezhet.
Épp elég volt nekem annyi kioktatás - pontosítok: hosszú órák az ivásról, a drogról és természetesen a szexről… -, amennyit akkor kaptam, mikor Lis megkérdezte, nem megyek-e el hozzá a nyárra. Amúgy meg, mintha már nem kerültem volna majdnem minddel közeli kapcsolatba. Jó, igazán közelibe csak az a piával, de ez részletkérdés. A drogról és szexről tudtam épp annyit, amennyi szükséges.
Drog: ne drogozz, az rossz, és különben is, függőséget okoz – nem minden fajtája -, és ne drogozz, mert jóanyád leszedi a fejed, meg amúgy sem jó. Ja, és ne drogozz!
Szex: az nem rossz, csak akkor, ha rosszul csinálod - vagy épp túl jól. Teszem azt, minden védekezés nélkül.
Összegzés: ivásnál maradjon eszed ahhoz, hogy ne feküdj le mindenkivel, főleg ne csak úgy, drogozni meg ne drogozz – még akkor sem, ha a helyzet megkívánja. Mivel: nincs olyan helyzet, ami tényleg megkívánná, és amúgy is: mindig kell valaki, aki elég tiszta ahhoz, hogy vezessen.
Ez az ember sem én leszek. Drog nincs, ellenben van „néhány” ital, amit még nem kóstoltam. Szex meg… reménytelen. Mármint nem a cselekvés, hanem én. Egy komolyabb barátnőm volt, de ő meg szinte cölibátust fogadott. Azóta már ribancként viselkedik – mindig kifogom a legjobb embereket.
Őt Candynek hívják, és nemrég szakítottunk, azóta nem próbálkoztam másnál. „Ki kell hevernem” a kapcsolatunkat, ami majdnem egy teljes évig tartott és igencsak fura volt. Talán még szerettem is – most már mindegy. Abból gondolom, hogy szerettem, hogy írtam neki egy dalt. Eddig még senkivel nem tettem meg. Pontosítok: senkivel nem tehettem meg. Nagy kár, mert nem is lett olyan rossz.
Jó, tudom, hogy itt csupa őrültséget dumálok össze, de még nagyon reggel van, én meg álmos vagyok, és most írok először ilyen… izét.

A PASI MEG MELLETTEM KIBASZOTTUL BÁMULJA, MIT CSINÁLOK! Na, király, el is fordult… :)

Szóval: mielőtt elkezdtem minden másról pofázni, épp arról volt szó, hogy anya ellenőrizte, mindenem megvan-e. Természetesen – mily’ meglepő – úgy gondolta, hogy nem. Szerinte kicsit több ruhát kéne vinnem, de nekem baromira nem volt kedvem ahhoz, hogy még nehezebb legyen a táskám. Így hatalmas vitába keveredtünk. Ami elég vicces volt, mert miközben ő oktatott, én épp azzal voltam elfoglalva, hogy megigazítsam a hajamat, amit sikerült úgy elfeküdnöm, hogy az egész totál jobbra simult. (Hülye egy fejem van…) Így jobbnak láttam csak hümmögni, és közbeszólni, ha már nagyon önhatalmúan kezdett pakolászni. Mikor végre végzett, megállt mellettem, és fél perc alatt rendbe rakta a hajamat egy kis zselé segítségével. Hát köszi, hogy szóltál, anya, de tényleg…
- Elvesznél nélkülem – csóválta a fejét és kiment a szobából.
- Csak a hajam! – kiáltottam utána. Azért a biztonság kedvéért belegyömöszöltem a táskába a hajzselét.

Valamilyen csoda folytán időben kiértem a reptérre, ahol tényleg majd’ fél óráig búcsúzott volna az anyám - ha hagyom. Tíz perc után már kissé untam a dolgot, így inkább csak apára néztem, ezt kérdezve:
- Most már mehetek?
- Menj, de gyorsan. Ja, és ezt ne hagyd itt! – nyomott a kezembe egy igen vastag borítékot. Csak elképedve néztem arra, majd vissza rájuk. – A kártyához kellett volna az aláírásod, de meglepetést akartunk – fűzte hozzá magyarázatnak.
- Köszi…
- Ne hálálkodj, lekésed a gépet! – küldött el.
Még egy utolsó mosollyal leléptem onnan, amilyen gyorsan csak tudtam. Az utolsó, mit hallottam, az volt, hogy talán mégsem kellett volna elengedniük… Már késő.

És most itt vagyunk. És baromi fáradt vagyok, úgyhogy inkább alszom. Csak ébredjek fel, mire le kell szállnom.

A következő „bejegyzés” már az Angyalok Városából érkezik. Készülj L.A., J. leszáll!

És egy kívánság a végére:
- Ne álljon vissza a hajam úgy, ahogy reggel volt! (Nem, nincs semmiféle ferdehajlamom, a divatot sem követem igazán, de a hajamra nagyon kényes vagyok.)

Újra

Sziasztok!

A késés oka annyi, hogy rájöttem, hogy a történet nagyon kezdi elveszteni magát, így nem tudtam normálisan folytatni. Most jönne az, hogy bocsánat, bezárok, de... nem, amerikaiasan: no way!
Azaz: újra elkezdem. A történet fő szála megmarad, csak kicsit máshogy oldom meg.
Hamarosan friss!

Ja, és még valami: aki nem követi figyelemmel, minek követi? Aki meg követi, mért nem jelez vissza? Tudjátok, a chat sem dísznek van... :) És köszönöm azoknak, akik vették a fáradságot, és írtak nekem!

Tiétek örökké - vagy legalábbis amíg a Blogspot össze nem omlik,
Effy :)